Ezt a bejegyzést hosszú időn át érleltem magamban, beszélgetések és megfigyelések alapján. Sokáig nem mertem nyilvánosan kimondani, mert tartottam a következményektől — attól, hogy félreértenek, vagy akár hátrány is érhet emiatt. A szöveg finomított formában, mesterséges intelligencia segítségével készült, de a gondolatok, a látásmód teljes mértékben az enyém. Így látom a világot ma, a mindennapok történései tükrében. Nem célom ítélkezni, sokkal inkább elindítani egy gondolatmenetet. Mindenki levonhatja belőle a saját következtetéseit.

Az utóbbi években egyre gyakrabban érzem úgy, mintha a világ, amelyben élünk, elvesztette volna a természetes ritmusát. A társadalom, amely egykor értékeket, hagyományokat és tapasztalatot közvetített, ma mintha inkább elvárásokat, identitásokat és érzékenységeket gyártana – futószalagon.

A nyílt véleményalkotás veszélyes lett. Aki kérdez, az gyanús. Aki kételkedik, azt kirekesztik. Aki nem hajlandó minden áramlatot automatikusan elfogadni, az máris „kizárólagos”, „elmaradott”, vagy valamilyen -fóbiásnak van bélyegezve. A szólásszabadság mintha addig élne, amíg nem ütközik a jelenlegi érzékenységi spektrummal.

A politikai korrektség (PC) eredetileg jó szándékból indult: hogy senki se legyen megalázva a neme, vallása, származása vagy irányultsága miatt. Ez alapvető emberi érték. De ma már nem erről szól. Ma arról szól, hogy a legkisebb sértettségi lehetőséghez igazítjuk a többség viselkedését. Ez nem egyensúly – ez félelem.

Az identitás kérdése is más dimenzióba került. Ma már nem az számít, hogyan élsz, vagy mit teszel a világgal, hanem hogy mit mondasz magadról. Az én meghatározása külső jelekké, címkékké és zászlókká vált. A mély emberi tartalom helyett gyakran csak szerepek cserélődnek.

A technológia sem semleges. A közösségi média, az okoseszközök, sőt már az arcfelismerésre épülő VR-szemüvegek is mind adatokat gyűjtenek – nem csak rólunk, hanem a viselkedésünkről, az érzéseinkről, a reakcióinkról. Egy algoritmus ma jobban ismeri az emberi természetet, mint maga az ember. De mire használják ezt? Hogy eladják neked, amit akarsz – vagy hogy befolyásolják, mit akarj?

A fogyasztás lett az új isten. Már nem csak termékeket vásárolunk, hanem életstílusokat, meggyőződéseket, hovatartozást. Hűségkártyák, ajánlások, reklámok – mind személyre szabottan. Közben elhitetik velünk, hogy szabadok vagyunk. De vajon az vagy, ha valaki előre tudja, mit fogsz tenni?

A fiatalabb generációk más világba születnek. Az online tér lett az elsődleges valóság. Ott szocializálódnak, ott élik meg az érzelmeiket, és ott formálják identitásukat. De ez a tér nem valóságos. Hiányzik belőle a tapintás, a tekintet, a csend, a következmény.

Sokan érzik, hogy valami nem stimmel – mégis mindenki hallgat. Mert félnek a következményektől. Félnek attól, hogy ha kimondják: „valami nincs rendben”, akkor őket fogják hibáztatni. Vagy csak egyszerűen nem mernek már őszinték lenni. Mint egy David Lynch-film harmadik évada: mindenki tudja, hogy valami gonosz szivárog a felszín alatt, de senki nem meri nevén nevezni.

Én nem gyűlölök senkit. Nem állítom, hogy tudom az igazságot. De azt érzem: a világ egyensúlyát veszti, amikor már nem lehet kérdezni. Amikor már nem lehet kételkedni. Amikor már nem lehet máshogy gondolkodni.

Nem megoldást írok. Csak jelet hagyok. Hogy egyszer, ha valaki visszanéz, tudja: volt, aki észrevette. És nem félt szólni – emberi hangon.