Vén kecske lettem, káposztát eszek már, és jobban felfigyelek, hogy miként változtatja meg az emberek viselkedését a környezeti változók, bennem magamat is beleértve ezzel. Vegyes érzelmi napokon vagyok túl, próbálom keresni még mindig a helyemet a világban, újra előjött a napvilágra ez a kérdés, próbálom visszahozni a dolgokat amiket a múltamban örömet okoztak, a jelenben pedig már a jelenlegi élethelyzetre vetítve már nem ugyan olyan sajnos. De minden esetre, annyiban jó a régi szórakoztató dolgot újra átvenni, hogy talán kicsit jobban beletudok nézni, milyen lehettem régen, miért is csináltam ezt, és nem tudom hogy akkor is ennyire ellenszenves, támadó jellegű voltam a többi embertársaimmal szemben, vagy ezt az egészet a kovid utáni változás hozza ki belőlem, vagy a többi ember is ahogy megváltozott ezáltal, csak így tudok rá reagálni, vagy csak ezzel nyílt ki igazán a szemem, és ahogy idősödik az ember, rájön hogy az emberek mind csak saját magukért vannak, önző módon, és legszívesebben ha tehetnék csak fújtatnának egymásra mint a macskák, mert ez a jelenség szerintem ezt váltotta ki mindenkiből, és ez egy visszafordíthatatlan tendencia, mivel ebből már szinte egy divat lett, genyónak lenni mindenkivel. Semmi sincs ingyen, senki se önzetlen, mindenki elvár valamit érte, valamit cserébe, de ha nem is tárgyilagosan, akkor egy kis seggnyalást érte, vagy valamit, ami a lelkének kedves éppen, a lényeg hogy az egyén érezze jól magát, már nem attól lesz boldog az ember, ha mindenki boldog, hanem csak ha az egyén önmaga (bár ez nem új-keletű dolog azért).

dinom-dánom

Minden hitem a világommal kapcsolatban az én gyerekeimbe fektettem, én már csak arra fogok fókuszálni hogy ők boldogak legyenek, és azzal önző módon én is boldog tudok lenni, próbálom magamat a leg egészségesebb helyzetbe hozni, hogy minél tovább tudjam a boldogság sugarát élvezni, megteszek bármit hogy minél tovább éljek, a korábbi önpusztító életstílusomhoz képest ez egy hatalmas változás az én szemszögemből, ez az ami motivál már az életben, mivel a társas kapcsolatokat már nem érzem magamnak valónak, belefáradtam az idegen embereknek a „istápolásában”, hiszti hallgatásban, tétlenség-tehetetlenség problémájukban való latrinájában az úszkálásukat hallgatni, én egy burokban nőttem fel, és egy burkot akarok, amiben a boldogságról lesz szó főképp, nem akarom hogy más dolog szerepeljen benne.

hussss

Nem tudom teljesen hogy milyen lesz a jövő, de én mindig azzal szerettem foglalatoskodni, ez az amiben az örömöt megtaláltam, a jelen nyomorúságából is ki tudtam szakadni, a képzelőerő másvilágába menekülni még mindig egy csendes békés hely számomra ahol leginkább szeretek elidőzni, mellette passzívan létezni a világ zűrével.

Úgyhogy, a célok megvannak, tervezés mindig van előre a materialista világban, és a motivációs csilingelős hangok amíg nem unom meg addig örömmel folytatom a hallgatásukat.

Úgyhogy, a jövőt szépnek látom, ha felépül a teljes burok, néha vannak így is döcögős földes utak, de ezt is ugyan úgy élvezem, mint a napsütéses szivárványos helyeket is.