Eddig kicsit nem azon az úton kezdtem el haladni, amerre szerettem volna hogy haladjak, mindig egyszerűbb másokra fogni hogy miért csinálom ezt- vagy azt és teszem azt ami Önmagamból jön. Mindig egyszerűbb mást vesézni, hogy milyen a másik ember, és hogy mennyire el vannak veszve, mintha ez nyugtatná a kicsi lelkemet, hogy nyugi, más is ugyan olyan romon van, vagy nincs romon (de amúgy ha már elő jött ez a szó akkor igen is romon vagyok) mint én(?). Az őszinteség, amit magamtól is szintén elvettem magamtól, sokkal egyszerűbb az unalmat ami ugyan úgy a belső lelki dolgok miatt jön az az érzés, az a sok kátrányos szenny ami még a tudat alatt bele lett gyömöszkélve, és ha még nem is gondolsz rá, mert olyan jól el lett rejtve, de mint egy rádió adás sugárzása sugároz belőlem. Mi a legjobb módszer? TÖMJÜK BE A LYUKAT!

lélekmorzsák

Nem egyről a kettőre megy ez, nagyon sokat magamra is haragszok emiatt, mert túl gyorsan akarom a változást magamtól, mint ahogy elvárom mástól is, és ez nekem sem megy, mert egyszerűen fárasztó, az a sok eltemetett dolgot kiásni a veremből, de sejtettem mélyen legbelül hogy másokat hibáztatni azért mert ahogy élik az életét vagy csinálják a dolgait, az nem egy példamutató magatartás, de hát ez is én voltam! Még akkor is ha nem túl szép, de sajnos ilyen rossz gondolatok jártak bennem is, ami alapból az egész társadalmunkat alapozza meg, de milyen jogon kell ilyen gondolatoknak hogy alapból lételemük legyen? Most már kezdem érteni! Ha egy élhető világot szeretnék ezen a világon, akkor először is, kezdjem azzal, hogy saját magammal törődjek, nyírjon a szomszéd füvet télen, égessen gumit nyáron, nem számít, eddig se kellett volna! Csak ez a sok önelemzés inkább taszít sokszor tényleg a boldogtalanságba, amit a környezetem is hangot ad neki, nehéz kiengedni úgy a gőzt ha mellette pedig elvárások vannak magammal szemben is, hogy milyennek kell legyek, ahelyett hogy lennék mindig önmagam, és elfogadnám a tényeket, és bármi is ahol jelenleg tengetjük az életet, bármi is ez az egész, akkor is ez van, és ez biztos. Sokáig azt hittem ez az egész világ olyan mint a mátrix, hogy igazából minden csak saját képzeletem szüleménye, amit végül is kialakítottam magam körül, az tuti biztos hogy az az én képzeletemnek az eredménye volt

Ilyen sok év után a hibás tévképzet táplálása után, nehéz elindulni egy új ösvényen, ami olyan logikus de mégis ijesztő, de a félelem csupán fejben van, a gondolatok szüleménye az egész, én pedig csak hagyom hogy átjárja ez az ugyan úgy káros érzés, mert ez az amit kaptam az évek során, és ezt kell most levetkőzni. A hosszú séták a sötétségbe, az ami segít többnyire abban, hogy a gondolataimat elcsendesítsem, és fizikálisan is leválasszam magamat a káros szokásoktól, mert már nem vagyok abban a helyzetben, hogy boldog lennék azzal hogy beállnék én is szerzetesnek, hogy éljem az életet amiben csak a saját magam kutatásával vagyok elfoglalva, ezt tehetem bárhol is egyébként is, bármikor, amikor van elég erőm a lelkemben, csak az ilyen időkben is meg kell tartani az eszmét mindig magad előtt, mielőtt cselekszek ezt ítélet nélkül tegyem, mert ez egy olyan személyiség, amit ki kell ölnöm magamból. Mindenki egy és ugyan az, nem éri meg ujjal mutogatni senkire sem, azzal hogy saját magadat nyugtasd, ha ezt betartom akkor igazából több olyan gondolat hogy milyen az emberiség szükségtelen, mivel ugye ha minden egy és ugyan az, akkor igazából csak saját magammal állok hadba, a fejemben, a képzelteimben, magammal.

Röviden, amit én fogok csinálni, Önvalóm kutatását, ego-m elpusztítását, megtalálni a forrását, mi okozhatja ezt a folyamatos örvénylő ürességet, ami hömpölyög belül az elmémben.

OM